A film minden képkockájában a reménytelenségr?l, a kiüresedésr?l szól. A barázdált arcú, szenvtelen rend?rtiszt a kivégzésekért felel munkahelyén, a városi börtönben. Lakását - ugyanolyan börtön, elhagyhatatlan - érzéketlen feleségével és tolószékhez kötött, tízéves forma fiával osztja meg, akinek egyetlen vágya, hogy egyszer felereszthesse saját készítés? papírsárkányát. Az apa vágya, hogy gyermeke egy m?tét után a saját lábára állva tehesse ezt meg.

A történet hetvenöt perce az elmaradott, nevenincs városkában vegetáló rend?r egy napját mutatja meg. Azt a napot, amikor a nyomor megroppantja a férfi akaratát, büszkeségét, amely eddig minden segítséget elutasított. A történet hetvenöt perce kúszva halad végig ezen a napon. Egy-egy beállításban néha percekig ítéltetik arra a néz?, hogy kivárjon egy egyértelm?en bekövetkez? eseményt, amilyen például a reggeli felkelés. Ez a kényszer? várakozás azonban nem fullad unalomba, hanem magyarázni kezd. Tudatja velünk, hogy ez itt nincs másként, és nem is lehet. Nem történik csoda, s?t, semmi sem történik, történhet meg azon kívül, amit elvárhatunk.

F?belövés van, nyíltszíni brutális er?szak van, de mindkett? annyira adekvát ebben a közegben, hogy még a néz?ben kialakult sztoikus fásultságot sem tudja megzavarni. Oldani pedig végképp nem, mert másodpercekkel kés?bb eredeti ritmusába zuhan a történet. Attól, ami történt, semmi sem változott. A permanens és értelmetlen küszködés egy napjának végére csak egy elhatározás születik meg, egy döntés, amely akár katarzist is okozhatna, ha a lazuló szorítást a szívünk körül elnézné a rendez?. Nem teszi.

Alekszej Muradov filmje minden lassúság ellenére (vagy éppen ezért) nagyon intenzív és nagyon er?s. A súlyát nem csak akkor vagyunk kénytelenek viselni, miközben nézzük, de jóval utána is. Elintézhetetlen, feloldatlan, acélmarkú, halálpontosan kivitelezett, gonosz hetvenöt perc ez. Nem papírsárkány.

Kapcsolódó cikkünk: /cikkek/?id=909=