Lúcia, aki bátorságának köszönheti boldogságát, izgatottan várja szerelme, a fiatal író harmadik könyvének születését. Úgy tûnik, a fiú csak akkor tud írni és alkotni, ha a megszokottól eltérõ izgalmak töltik meg életét, így bármennyire is boldog szerelmével, Lúciával, a múlt kísértetei elõl, zavarában titokzatos útra indul, ahonnan látszólag nincs visszatérés. Ekkor Lúcia szintén útra kel, hogy képzelet és valóság határán meglelje párját és megfejtse annak titkát. Régi szenvedélyek és be nem teljesül szerelmek útvesztõje az utazás, mely végül egy gyönyörû szigetre vezeti a szereplõket. És itt jön a képbe a film valódi szimbóluma, a tengerpart, és az õ sajátossága, mégpedig az, hogy jótékonyan kilyuggatott...

A Szex és Lúcia címû film egyszerre klasszikus mûvészfilm és kalandregény.

Klasszikus, amennyiben éberen õrködik az elme könnyû képzelete és a valódi események között húzódó szûk mezsgye fölött, és amennyiben a film saját maga által teremtett szimbólumaival hûen tölti ki, ugyanezt a néha-néha lyukasodó mezsgyét.

Kalandos, mert szokatlan erejû csapongása, állandó térben és idõben mozgása nemcsak a kíváncsiságot tartja fenn a nézõben, de a feszült figyelem még azzal az illúzióval is kecsegtet, hogy maga a nézõ is beleszólhat a film eseményeibe. Nem maradhatunk érintetlenek. Csendes szuszogás a nézõtéren; és a visszafojtott lélegzet ugyanúgy a film belsejébe varázsol minket, mint a történet, melynek apró hétköznapiságai a "veled is megtörténhet" érzését lüktetik.

Ki ne tudná sorolni a filmeket, ahol a szálak ilyen tragikusan érnek egybe, mint ebben a filmben. Csak a közelmúltat említve: Memento, Rövidre vágva... Mégis ebben a filmben az irodalmi hagyomány látszik a felszínre bukni. A filmben Italo Calvino Egy téli éjszakán az utazó... címû regényének írója és olvasója köszön vissza ránk, vagyis a történetbe beleíródott író és a lány, aki õt írás közben figyeli, és tudtán kívül segíti. (Nem tudni, vajon a rendezõ tisztában van-e ezzel a párhuzammal) a különbség csupán annyi, hogy az írott szöveg erotikuma a filmen erõteljesebben érvényesül. A csendes szemlélõdés, leskelõdés, kukkolás - ahogy tetszik - itt valódi kémkedés, akarva vagy akaratlanul valódi nyomozómunka. Ahogy Lorenzo szereplõi készülõ könyve lapjain megnyílnak és egyre több titkot árulnak el magukról, úgy derül fény arra is, hogy valójában nincs semmifajta titkok, csak sorsok vannak, emlékek és álmok, csak lyukak a tengerparton.

A valódi voyeur, a két fiatal barátja, Pepe. Mindent tud és semmiben nem nyilatkozik. Elena, a szigetlakó, a katalizátor. Lúcia és Luna az állandó változók. Benet és az anyja potenciális áldozatok. Antonio maga a sár, hogy a történetben felszabadítsa a rosszat, de ne kösse le figyelmünket túl hosszú idõre. Lorenzo a bûnös és õ az egyedüli áldozat. Õ mindennek eredete és vége. Az õ emlékeibõl él és az õ megmentésére hajt a film. A filmben nincsenek negatív hõsök. Csak õszinte emberek. Legtöbbjükrõl ugyan kiderül, hogy épp rossz helyen és rossz idõben bukkannak fel, de ettõl olyan sorsszerû az egész. A szomorúan vidám fõhõsnõ nem mártír, nem is "a világ legkedvesebb embere", csak szeret.

A lyukas tengerparton a szereplõk változtathatják helyzetüket. Idõnként behúzódnak, meghúzódnak a tenger-vájta vackok egyikében, hogy megújulva, felfrissülve (egy iszappakolás után) visszatérjenek a szerelmekhez és szenvedélyekhez, amelyekrõl azt gondolták, hogy maguk mögött hagyták. A nézõ, miközben e filmet nézi, ugyanezeken a lyukakon keresztül tölti meg saját verzióját helyzetekkel, érzelmekkel és így eljut a számára megfelelõ végszóhoz. A sajátjához, nem Lucia vagy Elena, de még csaknem is Lorenzo verziójához. És, hogy valójában a nézõ vagy a rendezõ fonta-e a történet fonalát?
Az mindig a film titka marad.