- Kevés színészn?nek adatik meg, hogy ugyanannak a legendás személynek a "b?rébe" bújjon. Ön hogyan min?síti ezt a kett?s lehet?séget?

- Ha él benne efféle vonzalom, az nem egyéb, mint egy n?é, egy megkérd?jelezhetetlen m?vészé, aki minduntalan kérd?re vonta magát, mindenben és mindenkor a tökéletességet célozta meg. Callas számomra valóságos regényalak. Benne van minden, ami regényes, pátoszos, másfel?l ösztönös, vad, fékezhetetlen, érzéki. Különösen Zeffirelli láttatásában. A n?, aki sokszor szenvedett a dívaságától, a díva, aki sokszor szenvedett attól, hogy n?ként elhagyták, mell?zték. Nos, a filmben az elmúlt szerelmek, tovat?nt dics?ségek Callasával találkoztam.

- Cseppet sem félt az önismétlés csapdájától, attól, hogy ugyanazokat a "paneleket" hozhatja vásznon, amelyek már beváltak a színpadi feldolgozásban?

Fanny Ardant

- Szerintem a félelem egy színész számára az egyik legnagyobb ösztönz? er?. Mindamellett mérhetetlen biztonságot jelentett, hogy egy fiktív történetbe léphettem be, így mégis közelebb kerülhettem a jelleméhez. Gyakran tapasztalhatjuk az életben is, hogy a tények ránk nehezednek, hogy a megélt valóság tanúi ilyen-olyan ellenvetéseket tesznek. Zeffirelli filmje szerintem megkerülte ezt a csapdát, mert alapvet?en a tisztelgés és a szeretet vezérelte Callas iránt, aki egész életében kivételesen öntörvény? és önmagához is a kegyetlenségig ?szinte ember volt.

- Szeretném, ha beavatna minket a titokba: miként készült arra, hogy megjelenítse Callas utolsó éveit?

- Mint mindig, az ösztöneimre, a legbens?bb megérzéseimre hallgatva. Tudatosan kerültem, hogy korabeli koncert- és operafelvételeket, vagy személyes jelleg? filmbejátszásokat nézzek meg. El?ítéletmentes megközelítésre törekedtem. Amit ismertem bel?le, azt er?sítettem magamban: a hangját, ez volt a legfontosabb érzelmi és értelmi csatorna.

-Számtalan életrajz, visszaemlékezés látott napvilágot róla a halála óta eltelt húsz esztend?ben. Ezekb?l nem merített?

- Nem akartam, hogy megzavarjanak. Amúgy sem bízom az életrajzi könyvekben. Számomra egy lélek "megfejtéséhez" a pillanatfelvételek, a fényképek visznek a legközelebb. Órákig nézegettem, kutattam a lopott pillanatokban ellesett arcát, gesztusait. Többet árulnak el róla, mint bármely leírás.

- Zeffirelli filmjének vezérmotívuma a hangja elvesztésével küszköd? m?vészé, aki a magányba, az elszigeteltségbe zárkózást választja. Milyen magyarázattal lehetünk gazdagabbak ennek az elhatározásnak a megértéséhez?

- Csak feltevéseim lehetnek err?l. A hang éppúgy elhasználódik id?vel, mint a test. Kiváltképpen olyasvalakinél, mint Callas, aki tizennégy éves kora óta a tökéletességet célozta meg a hangjával. Aki sokat ad magából, az eleve sokat is veszít magából. Callas mindig nagyon hitt a hangjában, de egy adott pillanatban hagyta, hogy más kísértések is magukkal ragadják. Végtére is n? volt. N?, aki hódítani akart. És jöttek a csábítások, a jacht, az estélyek, az átmulatott éjszakák. Tökéletesen megértem ?t. Megértem, hogy nem lehet következetesen mindig csak a csúcsot megcélozni a m?vészetben, mert vannak más vágyak is. A vágy egy szép, regényes, szerelmes élet után. És éppen ez jelentette számára a töréspontot: lényének egyik oldalával a m?vészi tökéletességet kereste, ugyanakkor gyarló, szeretetéhes n? volt, aki az élet "magánterületén" is gy?zni akart.

Maria Callas

- A színpadi és a filmes találkozás el?tt is ilyen kivételes érdekl?dést táplált Callas iránt?

- Az els? lemez, amit az édesapámtól kaptam, a Carmen volt Callasszal. Az egész kamaszkoromat áthatotta az ? hangja. A legszebb karácsonyi ajándékoknak a szüleimt?l és a barátaimtól kapott Callas-lemezek számítottak. Mint mindenben, a zenében is rendkívül ösztönös vagyok. Ösztönösen szerettem, és gyakran, önfeledten dúdoltam magamban a Norma, a Carmen, a Tosca, a Traviata áriáit.

- Hogyan boldogult a Callas-áriák színészi el?adásával, "feléneklésével"?

- Alapvet?en érzelmi beállítottságú színészn? lévén ez okozta a legkevesebb gondot. A filmre készülve Callas hangjára "tátogtam" autóvezetés közben, a fürd?szobában, a konyhában, a lakásom minden szegletében. Élveztem azokat a heteket, amikor mással se próbálkoztam, mint hogy eltaláljam Callas lélegzetvételét, intonálását. Félelmetesen izgalmas feladat volt.

- Elhangzik a filmben egy mondat, amely engem mélyen megérintett. Valahogy úgy hangzik, hogy a gy?zelem sokszor rosszabb, mint a bukás. Fanny Ardant-nak mi err?l a véleménye?

- Engem is szíven talált ez a mondat. Mindannyian átélhettük már azt az állapotot, hogy a szárnyakat adó gy?zelmek, sikerek után kénytelenek vagyunk szembesülni a "hogyan tovább?", "az innen már csak lefelé vezet az út" kérdésével. A másik állapot pedig az, amikor reménytelennek, sikertelennek érezzük az er?feszítéseinket, de közben bennünk munkál a remény, hogy holnap talán szebb, jobb napra ébredünk. Igen, valójában hiszek ennek a hol fenn, hol lenn állapotnak a dinamikájában.

- Zeffirelli azt nyilatkozta, hogy régóta figyelemmel kísérte az Ön pályafutását, alakításait, és nem volt kétséges számára, hogy Callas mediterrán szenvedélyességének leginkább Fanny Ardant felel meg. Ön hogyan emlékszik vissza erre a találkozásra ?

- Itáliában történt, én éppen Velencében vendégszerepeltem egy színházi el?adással, ? pedig éppen egy operát rendezett a Fenicében. Az els? találkozásunkra a Florian kávéházban került sor. Már az els? alkalommal megszerettem Zeffirellit, és azt hiszem, ? is engem. Érzelmekr?l mesélt nekem, az emocionális megközelítésr?l. Tudtam, hogy azért akarja elkészíteni ezt a filmet, mert szerette Callast.

- A szereteten túl mégis mire volt a leginkább kiváncsi Zeffirelli elbeszélésében Callas életéb?l?

- Els?dlegesen Onassisról, a hozzá f?z?d? kapcsolatáról kérdeztem, elvégre ez a szerelem lendítette ki Callast az operaszínpadokról a társasági magazinok címlapjára. Ennek az ?rült, szenvedélyes és szenvedéses érzelemnek a titkára voltam kíváncsi. Ma már értem, hogy mit?l volt olyan elementáris ez a vonzalom. Hirtelen belépett az életébe egy férfi, aki alapvet?en különbözött az addigi partnereit?l, rajongóitól. Egy férfi, aki fütyült az operadívára. Egy vonzó férfi élete csúcsán, ráadásul görög, aki önerejéb?l küzdötte föl magát a pénzarisztokrácia Olümposzára. És nem utolsó sorban egy férfi, aki kalandor volt, aki felkavarta Callas, a n? életét.

- Onassis szakítása jelentette a legnagyobb törést Callas, a n? életében. Zeffirelli filmje ezt a kérdést sokkal árnyaltabban kezeli.

- Szerintem lélekben soha nem szakítottak. A világ szemében Callas tragikus h?sn? volt, az elhagyott, szerelmileg meggyötört n?. A valóság meggy?z?désem szerint bonyolultabb ennél. Azzal, hogy valakit elhagyunk, vagy valaki elhagy minket, még nem tudjuk kitörölni ?t az életünkb?l. Léteznek ilyen "se vele, se nélküle" kapcsolatok, amelyek túlélnek minden szakítást. Az persze más kérdés, hogy mindig az szenved t?le inkább, aki jobban köt?dik a másikhoz. És ebben az esetben nem kétséges, hogy Callas érzelmei er?sebbek voltak.

- A rendezésr?l szólva az a hír járja Zeffirellir?l, hogy m?vészileg rendkívül igényes, ám roppant kiszámíthatatlan.

- Kimondottan szeretem és igénylem a meglepetéseket, az izgalmakat, amikor nézeteltérések, ütközések, érzelmi kifakadások kohéziójában születik meg valami. Számomra elviselhetetlen állapot a langyos nyugalom, a kimért udvariasság. Zeffirelli módszerében azt szeretem, hogy mindenkor eleven, megunhatatlan.

- Az impresszárió szerepében Jeremy Irons volt a partnere, akivel már korábban is dolgozott.

- Ironsszal olyan érzés együtt dolgozni, mint egy rég megkezdett beszélgetést akár évek múltán folytatni. Van benne valami szemérmesség, félénkség, ami nagyon vonzó és ösztönz?. Emberileg is nagyon érdekesnek, színesnek találom ?t. Tudja, bárki bármit is gondol, nekem meggy?z?désem, hogy mi színészek, maszkírozhatjuk magunkat bármilyennek, lényegében mindig önmagunkat adjuk, minden szerepjátszásunkon átsugárzik a valódi énünk.