A tavaly kiadott stúdiólemez sikerével, az Analyse-zal nyitott az ír négyes, illetve egészen pontosan hatos, mivel a koncertre egy extra gitáros-háttérénekessel és billenty?ssel egészültek ki. Dolores O'Riordan énekesn?nek nem tartott sokáig, hogy bens?séges kapcsolatot alakítson ki lelkes híveivel: már az els? dalnál megénekeltette a hálás közönséget. Aztán ez így ment szépen tovább, míg alig fél óra elteltével azon vettük észre magunkat, hogy az igazi nagyágyúk el is dördültek. Zombie, Ode To My Family, Linger - mit fognak még játszani ezek után...?

Persze nagyon nem kellett izgulni, hiszen b?ven maradt még közönségkedvenc a zenekar tarsolyában, amelyeket óriási ovációval köszöntött és énekelt végig a színpad el?tt hullámzó embertenger: Free To Decide, I Can't Be With You, Daffodil Lament, hogy csak hármat emeljek ki a kitör? lelkesedéssel fogadott számok közül. Emellett néhány kevésbé ismert dalra is futotta a szigetországi muzsikusok energiájából. Számomra a fenti nagy slágerek mellett az est fénypontja volt például a Desperate Andy és a Pretty, amelyek már azzal megleptek, hogy egyáltalán bekerültek a repertoárba. Ám a limerick-i zenészek nem egyszer?en eljátszották azokat, hanem el?bbit többszörös gitárszólóval toldották meg, utóbbinak pedig hihetetlen hangulatot kölcsönöztek a néhol beszédbe hajló ének és Michael Hogan dübörg? basszusgitárjának kett?se által.

S ha már a fentiekben energiáról esett szó, mindenképpen külön említést érdemel Dolores teljesítménye, aki egy pillanatra sem állt meg. Amellett, hogy konferált, szorgalmasan gitározott és egy-egy szólót is bevállalt; táncolt, fel-alá járkált a színpadon, s?t id?nként - mint valami pantomimm?vész - szinte eljátszotta a számokat. Meg persze énekelt. El?adásmódja a lemezváltozatokhoz legtöbbször h? maradt: ami ott nagyon magas, az itt is nagyon magas volt, ami dühös, az dühös, ami gyönyör?, az gyönyör?. A stúdióban többszörösen rögzített hangokat nyilvánvalóan nem tudta visszaadni, de sebaj: azokat mindenki meghallgathatja otthon. Megmutatta viszont, hogyan kell fejet rázni, egy id? után másik, szintén flitterekt?l csillogó blúzt vett fel, és hagyta, hadd énekeljen a színpad túloldalán lüktet? sokaság. Társai pedig - afféle nélkülözhetetlen segédmunkások módjára - megbízhatóan szolgáltatták a hátteret. Nem maradt el egyetlen kötelez? favorit sem, ami nem okozott meglepetést, annál inkább felt?nt viszont, hogy mennyire keményen szólaltak meg a lendületesebb dalok, mint például a Hollywood, a Salvation vagy a Ridiculous Thoughts. Nem ajándékozott meg ugyanakkor a csapat - amolyan MTV Unplugged módjára el?adott - akusztikus blokkal.

Egy és negyed óra elteltével aztán rövid id?re elköszöntek a zenészek, de ez a pár perc alighanem csupán a közönség hergelését szolgálta, no meg Dolores-nek eddig tarthatott szusszanni egy kicsit és magára öltenie egy újabb fellép?ruhát. A tömeg kitartó és hangos követel?zése után visszatértek a színpadra, és hallhattuk még a két új dalt az aktuális válogatáslemezr?l, valamint a bájos Chocolate Brown-t a legutóbbi stúdióalbumról, végül pedig - miután az énekesn? köszönetet mondott és megdicsérte a magyar borokat - a Dreams cím? klasszikussal kívántak jóéjszakát. Két szempontból is stílusosan, hiszen a dal címe magyarul "Álmok"; illetve ez volt a zenekar els? kislemeze, amellyel 1992 ?szén az els? lépéseket tették a világhírnév felé - amellyel minden elkezd?dött. S az, hogy tíz évvel kés?bb korántsem ért véget semmi, és - ahogy a frontember utolsó szavai sejtették - tényleg találkozunk még velük Budapesten..., nos, ez remélhet?leg nem marad szombat éjszakai álmodozás.

http://www.cranberries.ie/