Ha igaz, hogy Tristan Schwarzt a saját életét írta meg A genovai méregkever? lapjain, akkor elég cudar ítéletet mondott koráról, vagyis saját korunkról: hazugok, álszentek, törtet?k, gyilkosok, kilátástalan sorsok, jöv?jük el?l menekül? lelki nyomorékok népesítik be regényében Genovát, Mantovát, Firenzét, áttételesen napjaink civilizált társadalmát.

     A történet középpontjában a jómódú Coronado-ház, és a velük rokonságba kevered? családok állnak, f?h?se pedig egy öntörvény? mostohafiú, Angelo Cajuana, aki mindenre kapható, amit nem várnánk egy el?kel? család fiától: drogozik, csavarog, céltalanul él, magáévá teszi öccse menyasszonyát, és még gyilkol is, ha nem talál jobb megoldást. Azután rájövünk, hogy még ? a legkedvesebb, legfinomabb személyiség az egész könyvben, mert mostohaapjának és gy?lölköd? anyjának az áldozata, és legalább van lelke, nem úgy, mint az összes többi szerepl?nek, akik hatalomvágyból, féltékenységb?l, meggazdagodás céljából keresik fel a mantovai(!) méregkever?t.

    Drogozik, és ez nem tévedés. A szerz? alkot egy gombafajtát, amelynek elfogyasztása hallucinációt okoz, ezzel él rendszeresen Angelo és lovász barátja. A gombához menekülnek a mocskos valóság, és persze a Coronado-család el?l. De nemcsak ?k, hanem lassan az egész rokonság – a gomba nélkül is - hallucinálni kezd, elhunyt rokonok visszatér? szellemeir?l, higanyból nyert aranyról, és Rebecáról, a rókab?rbe bújt boszorkányról. Scwartz a kötet vége felé az írói szabadság jegyében gyakran egyszer?en eltünteti szerepl?it. Akinek élete nem er?szakos halállal ér véget, az egyszer?en elt?nik, elszáll, rókab?rbe bújik, és elszalad az erd?be, jobb esetben új életet kezd egy másik varosban – vagyis a Coronado-ház és a rokonság azt kapja, amit megérdemel: szépen lassan kihal az észak-itáliai társadalomból.

     Elégedett csak két ember lehet: a szerz? és az olvasó.

Tristan Schwartz: A genovai méregkever?
Édesvíz Kiadó, 2002.