A színpad még sötét. A világos néz?téren közel kétszáz f?s nyüzsg?-zsivajgó, hangos gyereksereg. Nem várják az el?adás kezdetét. Mint máskor, belefeledkeztek saját világukba. Nehéz elképzelni, hogy nyugodtan végigülnek és megértenek egy táncel?adást. Sok szül? megirigyelhetné, milyen egyszer? és milyen bölcs a m?vész, aki zseniális megoldással vonja a kétszáz szempár tekintetét a színpadra: a sötét színfalak mögül, minden megvilágítás nélkül egy kéz kezd el integetni. Játszi könnyedséggel veszi rá a gyerekeket, hogy egyszerre és hangosan mondják ki az általa mutatott számokat. Egy, kett?, három, öt, négy, öt... és a szertecikázó gondolatok rendez?dnek a kis fejekben, minden figyelem és érdekl?dés a színpad felé mutat.

La Fontaine, Aesopus híres történeteib?l és népmesékb?l új történet születik a szemünk láttára. A tánc, mint a leg?sibb kommunikációs formák egyike, és a világ minden tájáról begy?jtött népzenei motívumokkal átsz?tt zenei összeállítás kiemel a szürke októberi valóságból - végre szabadon szárnyal a fantázia! A narrátor csak egy-egy jelenet végén szól a közönséghez, az összeköt? szöveggel segít megérteni a tánc mondanivalóját. Vagy inkább csak igazolja az ifjú bölcsek gondolatait? A szül?, a tanár ámulva ül a székben, s a szája tátva marad, mert ezek a hét-nyolc éves kicsik azonnal megértik a látottakat.

Egyszer?, inkább a színekkel mesél? jelmezeket látunk, díszlet és párbeszéd nincs. Csak a tánc mesél. A róka és a holló jól ismert története különös módon jelenik meg el?ttünk. A holló "ínycsiklandozó" tangóban szorítja magához a sárga-arany ruhában táncoló gyönyör? háremhölgyet, akit a róka folyton próbál lekérni. Döbbenet, hogy már a jelenet elején minden oldalról hallani, ahogy a kicsik egymás fülébe súgják: "A sárga a sajt"!

A székben ülve keresem a magyarázatot, hogy vajon miért is olyan nehéz szót érteni a gyerekekkel? Hiszen ugyanazt érzik, mint mi, ugyanazt a nyelvet beszéljük. Talán rohanó hétköznapjainkban egyre kevesebb a lehet?ségünk arra, hogy közös élményben legyen részünk. Két külön világban élünk. De csak addig, amíg a színházban egymás mellé nem ülünk. A zenében folyton ismétl?d? monoton alapritmus, és a visszatér? búgó hang, mint a sámánok rituális tánca, ugyanabba a mesevilágba repít mindannyiunkat. Együtt örülünk, együtt nevetünk, és együtt drukkolunk a színpad h?seinek. Ezeket az ?szinte meserajongókat sohasem kell tapsra buzdítani, és a fináléban önfeledten táncolnak a világot jelent? deszkákon.
 
A színházból kiérve már nem sietünk. Nem számít, mennyi az id?, hogy sok még a lecke, és elkésünk az edzésr?l. Mi ma színházban voltunk. Végigsétálunk a macskakövön, megnézzük a szobrokat, és beszélgetünk. Ma már nincs "izé" és  "vedd meg azt a robotot, amelyik beszél és sípol és lövöldözik". A gyerek kerek mondatokban beszél az el?adásról - és magáról. Kinyílt a kapu, a bens?jéhez vezet? útra engedett. Nem kellett hozzá más, csak egy egyszer?, ámde tiszta, tökéletes el?adás.

Nemzeti Táncszínház: Rókamesék
Szólót táncolnak: Bonifert Katalin, Sasvári Csilla, Sallay Stefánia, Balogh Csaba, Vámos László, Nagy Tamás, Lázár Szabolcs, Dékány Zoltán, Bednai Nikolett
Tánctanárok: Budai László, Juhász Zsolt, Mándy Ildikó, Nagy István, Vincze Andrea
Mesél? róka: Simorjai Emese
Jelmez: Kemenes Fanny
Munkatárs-tánckarvezet?k: Maros Anna, Hajdú János
Rendez?-koreográfus: Mucsi János

http://www.nemzetitancszinhaz.hu