- Elmúlt negyven éves, amikor napvilágot látott az els? regénye, a Sorstalanság, de valójában csak 1988 óta jelennek meg itthon folyamatosan a kötetei. Milyen érzés volt 46 évesen fiatal írónak lenni?

- Tudatosan határoztam úgy, hogy Magyarországon nem jelentkezem semmi mással, csak kész regénnyel. Semmi kedvem nem volt részt venni az Aczél-féle vircsaftban, ezért nem írtam mást, mint a regényemet. De amikor a Sorstalanság megjelent, az kicsit valóban fiatalító érzés volt.

A fotókat Dobó László készítette

- Lehet, hogy éppen emiatt, mert nem vett részt az irodalmi "vircsaftban", ezért nem keltett felt?nést akkor az els? regénye, a Sorstalanság?

- Semmilyen visszhangja nem volt.

- Utólag ez azért döbbenetes.

- De ma mégsem olyan döbbenetes, mint akkor volt. Most, amikor nagyobb nemzetközi perspektívám van, már tudom, hogy a Sorstalanság nálunk korai könyv volt. Gyakran tapasztalom, hogy még ma is sokkszer?en hat, és a németeket például hallatlanul izgatja.

- Miként élte át a kiugró németországi sikert, akkor, amikor ez a könyv egy tizenötéves fiúról szól, aki Auschwitzból tér haza?

- Természetes, hogy éppen ott ekkora sikere lett, hiszen Németországot er?sen foglalkoztatja a történelme.

- A német irodalomban külön irányzat is született, az úgynevezett Vaterliteratur, az apairodalom. A fiatalabbak szembesülni akartak apáikkal, meg akarták és akarják tudni, ?seik mit tettek.

- Németországban viszont nehézségeket okoz a történelemmel, a nemzettel való azonosulás. A felolvasóestjeimen tapasztalom: minden újabb nemzedéknek újra és újra el kell végeznie ezt a vizsgálódást, szembesülést.

- Ezen a tapasztalon kívül mit adnak Önnek a felolvasások? Visszajelzést, ami különösen fontos lehet egy írónak?

- Kivált eleinte, de most is borzasztóan érdekes számomra minden felolvasókörút, hiszen a nyilvános írói pályafutásom Németországban kezd?dött. Itthon sokáig inkább csak titkos író voltam. Olykor megjelent egy könyvem, de valójában idegen nyelvterületen találkoztam a közönséggel. Talán ezért is jellemz?, hogy általában minden felolvasás friss hangulatú. A szöveg hallatán akkora feszültség támad, hogy igénylik az utána való beszélgetést. Csodálkozva nézem, hogy ez a régi, jó negyed századdal ezel?tt megírt könyv újra és újra feltámad a felolvasóesteken. Általában felizgatja a közönséget, s ez arra ösztönöz, hogy újra és újra beszéljek a regényr?l.

- Míg a Sorstalanság regény, fikció, tehát az Auschwitzból hazatért fiút nem azonosítjuk Önnel, Valaki más cím? kötete viszont rendkívül személyes. Szinte mezítelenül áll az olvasók el?tt.

- Akkor kifejezetten ez volt a célom, mert újra kellett gondolnom bizonyos dolgokat. Amiket 1989-ig végiggondoltam, azok egyszerre érvényüket vesztették. A választásaim, a gondolataim helytállóak maradtak, csakhogy az ember egyszerre olyan világba került, ahol az egyéni választások jóval nagyobb szerepet kaptak, mint az el?tte lév? 40 évben. Akkor inkább adottak voltak a szerepek. 1989 után viszont ezek az igazságok egyszerre sugárvéd? pajzs nélkül maradtak. Illetve az ember hirtelen véd?pajzs nélkül kapta a sugárzást az egész világból.

- Furcsa: sugárvéd? pajzsnak nevezi például a cenzúrát?

- Meg azt az óvodás életformát, amibe itt az embert kényszerítették. Akkor a valódi kérdések sosem valódi kérdésekként jelentek meg. Most viszont minden valósággá vált. A maga meztelenségében.

- A Valaki más ?szintén közvetíti egy író kételyeit. Például a kételyét, amiért nem ír, nem tud írni - aztán ebb?l a negatív érzésb?l új érték, új kötet születik.

- A negatív dolgokban sok minden az ember hasznára fordítható. Ez gyakran sokkal er?sebb, mint a pozitív hatás.

- Amikor az ötvenes-hatvanas években a megélhetés kedvéért könny?, zenés darabokat írt, ott is felmerül a kérdés: azok a munkák csak id?t raboltak el Önt?l? Vagy azok is adtak valamit?

- Az a szórakoztató m?faj, amely semmiféle módon nem keveredett a saját írói világommal, sok mindenben a hasznomra vált. Nemcsak azért, mert a zenés vígjátékok biztosították a megélhetésemet, s közben nyugodtan írhattam a Sorstalanságot tizenhárom éven át, hanem azért is hasznosnak bizonyultak, mert óriási fegyelemre tanítottak. Szigorú szerkesztésmódra, a kis formák nagy tiszteletére. Szóval, nem ártott az a kis küls? korbács, amit pusztán pénzkeresetnek használtam.

- Ott volt például kett?sségként a koncentrációs tábor is: ilyen élményre igazán nem vágyik az ember. És lám, a negatív történésekb?l ismét pozitívat, új értéket, írói életm?vet tudott teremteni.

- Arra kellett rájönnöm, hogy a század legfontosabb tapasztalata a negatív tapasztalat. Nincs másunk, csak negatív tapasztalatunk, amely Auschwitzban kulminált. Tehát abból kell kiindulnom, abból kell megpróbálnom értéket teremteni.

- Amint az ember a legszörny?bb helyzetekben is a boldogságot keresi, hiszen az örömteli pillanatok adnak er?t a folytatáshoz?

- Másképp nincs következ? pillanat. Egy koncentrációs táborban is hihetetlen boldogságot érezhet az ember, s ez er?t ad a folytatáshoz. Ez a felismerés hat újdonságként például Németországban, ahol sokat beszéltek már Auschwitzról mint lidérces borzalomról, rémálomról, csakhogy éppen ezáltal sikerült eltávolítaniuk maguktól a saját történelmüket. Mert hányzik bel?le az, amit Ön mond: a boldogságnak az a motívuma, amely egyszerre átélhet?vé teszi az olvasó számára a történéseket. Az ugyanis átélhet?, ha kiderül, hogy az ember ilyen helyzetben egyszer csak hallatlanul boldog, amikor például végre lefekhet.

- Mi manapság kevésbé vagyunk képesek megtalálni a boldogító momentumokat?

- Szerfelett nehéz, mert az emberek nem értik, hogy mi történik velük. Részint nincs távolság, részint pedig nem keresik meg tudatosan a helyzetek örömteli oldalát. Pedig a boldogságérzet er?t ad, energiát szabadít fel.

- Bármennyire megkésve is, de mit jelent Önnek az, hogy sikeres, elismert író lett? Érez elégtételt?

- A legutóbbi évek sikere legalizálta a tevékenységemet. Természetesen mindenkinek fontos, hogy kapjon visszajelzést, mindenki számára megnyugtató, ha elismerik a munkáját. Amikor 1975-ben megjelent a Sorstalanság, akkor mindenki azt mondta: milyen kár, hogy ez a könyv nem aktuális, hiszen hol van már 1944! De kiderült, hogy a 20. század központi eseménye a totalitárius tapasztalat általában. Ennek a századnak a diktatúra a nagy újdonsága. Ha ezzel nem foglalkozik az európai tudat, akkor vége mindennek. De mert igenis foglalkoznak vele sokan, ez folytatásra ösztönöz. Mindig úgy gondoltam, ha nem ismerik fel, hogy Auschwitzban összed?lt a kétezer éve fenntartott kultúra, akkor semmi értelme a tevékenységemnek. Úgy látszik azonban, felismerik, tehát a siker az esetemben sokkal több örömteli visszajelzésnél. Legalizálta a létemet, a munkámat. Szellemi elégtételt jelent. 

x

Furcsa dolog mindehhez megjegyzést f?zni, most mégis megteszem. Ez az interjú ugyanis 1997-ben készült. Szép, nyári napon, amikor olyannyira belemelegedtünk a beszélgetésbe, hogy jóval tovább folytattuk a párbeszédet, mint amennyi szöveg egy újságban megjelen? változatba befér. Így maradt meg ez a beszélgetés, amely most, öt év után is elképeszt?en aktuálisnak hat - Eszéki Erzsébet