Emlékszem az estére, mikor ez történt, december volt, még javában a karácsonyi ünneplés el?tt álltunk. Irdatlan hideg napon voltunk túl, megnyugvással s némi jóles? érzéssel közeledtem a régi jó kályhánk felé, talán meg is simítottam volna a kedves ismer?st, ha nem fújta volna olyan b?szen a lángcsóvákat felém. Persze ezt most is üdvözlésnek vettem, ? így köszönt nekem. Hálából teletömtem nagy bend?jét száraz fahusángokkal, vidáman dörrent egy nagyot, mintha ezt mondaná: „na ezzel elleszek egy darabig”. Fárasztó nap volt, néhány emlékfoszlány még mindig küzdött a fennmaradásért, a létért, persze sikertelenül. Így estefelé már kerek, egésznek t?nt minden napi történés, melyb?l lassanként kipotyogtak az apró rezdülések, kimondatlanul maradt szavak gondolatok. Képzeletben ezt a napot is begyömöszöltem éhes kályhánk gyomrába, s szinte láttam, hogyan porlik el az a sok gondolat és mozdulat, mely az adott pillanatban világmegváltónak t?nt. Sokáig bámultam így a lángokba, figyeltem öreg barátom t?zszínházát, ahol most újra a megszokott szereposztásban játszottak a „színészek”. Pattogtak, csörögtek, röpültek a kis szikrácskák, forogtak, táncoltak a nagy „direktor” parancsára, szinte a zenét is hallottam, a mély csellók brummogását, a dobok acélos puffogását. Nekem most ez volt a színházam.

  Aztán lassan elhalványultak a kis színészek, a zene is egyre halkabban szólt, és csöndesen elaludtam. A direktor leintette az el?adást, kis barátaim csöndesebb játékba kezdtek: meleget leheltek felém. Lassan megsz?nt számomra a külvilág, és valami ismeretlen, addig soha nem látott álomkép kerített hatalmába. Köd volt, és újra nagyon hideg, nem tudtam, hol vagyok, és hogy ?szinte legyek hirtelen azt sem tudtam, ki vagyok. Pár métert láttam csak ebb?l a szokatlan, új világból, s ez a távolság oly kicsinek és oly körülhatárolhatónak t?nt, hogy hirtelen valami cirkuszi állatnak képzeltem magam. Rács-magányra kárhoztatott, kiszámíthatatlan oroszlán. „Ez lehetek”- gondoltam. Nagy leveg?t vettem, hogy beleüvöltsek ebbe az új, különös világba, amikor léptek zaját hallottam. Középkorú, kissé morcos férfi haladt el mellettem, kinyitotta zsebét, s mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hangtalanul besurrant ide álomvilágom sejtelmes szerepl?je: a köd. Gyönyör? látvány fogadott, egy csendes, barátságos kis utcán álltam, és végre újra végtelenre nyílott el?ttem a világ. „Ember vagyok.” Talán ez volt eddigi életem legnagyobb felfedezése. Hirtelen, mintha minden id?zítve lenne megindultak lábaim, valami ismeretlen cél felé. Próbáltam korrigálni mozgásomat, nem ment. Óriási kapubejáró mellett viharzottam el, mely szinte hívogatott tátott szájával. „Nem érek rá”- kiáltottam, s máris új háztet?k közeledtek észveszejt? gyorsasággal. Aztán az egyik ház el?tt megálltam, néztem a lábamat, nem akart tovább indulni. Körülnéztem. „Ferenc-körut 28.” Hirdette a felirat. „De hiszen…, nem, nem, ez nem lehet. Ez a szerkeszt?ség, pontosabban A szerkeszt?ség épülete, a Budapesti Napló legjobbjainak otthona. Hogy lehet ez, mi ez az id?utazás, valóban jól látok?” –kiáltoztam örömömben. A lábam újra önálló életet kezdett élni, valószín?leg megunta gazdája tétovázását. Kinyitódott az ódon kapu, hatalmas kilincse nagyot jajdult, és beléptem a huszadik század sajtóbirodalmába. Lépcs?kön vezetett utam, igen meredek, amolyan nagylépt? embereknek tervezett fokokkal, s én szívtam magamba a századforduló oly jellegzetes pörköltkávé-szagát. Most már nem kerestem a miérteket, elmúlt minden rossz érzésem, szinte rohantam, párosával szedve a lépcs?fokokat az ismeretlenségbe. Ifjú írónak képzeltem most magam, aki valamilyen jól sikerült írással vágtat a szerkeszt?ségbe, diadalittasan, céltudatosan, ám megannyi súlyos kérd?jelet cipelve magával.

  A lépcs?fokok egyszerre elfogytak, egy ajtóval találtam magam szembe. „Ez lesz a Kritikus-szoba”- gondoltam. „Itt kell sürögnie Ábrányi Emilnek, Soltész Adolfnak, Márkus Józsefnek és Gergely Istvánnak.” A macskák surranó, lopakodó járását utánozva lépkedtem be a szobába, ahol döbbent csend fogadott. Hallottam az írószerszámok sercegését. Balra a sarokban, a kályha mellett ült Ábrányi Emil, a színházkritikus, az „ifjúság atyaistene”. Mint mindig, most is apró virág díszelgett gomblyukában. Mellette dolgozott Soltész Adolf, aki oly szép, férfias harcot vívott a Budapesti Napló els? hasábjain a rakoncátlankodó Fiuméval. Most éppen valamilyen parlamenti cikken dolgozott. Asztalánál állva nem lehetett nem észrevenni egy fényképet, amely egy aprócska lányt ábrázolt, aki csibészes mosolyával mindig jókedvre derítette a néha szomorkás papát.  Halk kuncogás hullámzott most végig a helyiségen, kiindulópontja a kicsiny szoba egyik szeglete volt, ahol két öltönyös, vidám emberke beszélgetett, széküket szorosan egymás mellé tolva. Valami pikáns színházi történetet meséltek felváltva, ki-ki a maga verziója szerint. „Ez Márkus József lesz és Gergely István”- mondtam csak úgy magamnak.  Már éppen közelebb akartam lopózni, hogy halljam, mit beszélnek, amikor valami bels? hang azt súgta: „Menj tovább.”

  Engedelmeskedtem, és kiléptem a folyosóra.
  A torkomban dobogott a szívem, és hihetetlen er?vel tört fel bel?lem a félelem: „Mi lesz, ha felébredek?” Kénytelen voltam megállni egy pillanatra, szemem valami ül? alkalmatosság után kutakodott, mindhiába. Ugyanis a hosszú folyosón, ameddig a szem ellátott sehol egy szék, pad, vagy lóca. „Nem is érek rá pihenni”- gondoltam, s kezem már a következ? szoba kilincsét fogta. Benyitottam, éppen ebben a pillanatban, mint valami varázsütésre egy hangos ordítás hallatszott: „csitt!”. Ijedtemben majdnem hanyatt estem, de, talán ugyanebben a pillanatban, belémhasított a felismerés: „ ez a csitt-szoba lesz!”. Egy viszonylag tágas szerkeszt?i szoba látványa fogadott, s a felismerés újabb jóles? érzését éltem át: megláttam Molnár Ferencet. Pontosan szemben állt az ajtóval, éppen valamilyen újságcikket mutatott az asztalnál ül? írótársnak.  Zsebredugott kézzel tette mindezt, arcán amolyan jellegzetes „molnárferis” mosollyal. Akaratlanul is átvettem jókedvét, „ez nem lehet igaz”- suttogtam. Pedig igaz volt, ha csak egy álom erejéig is, de igaz. 
Velük szembe, Auer-lámpája fehéres fényénél olvasta újságját egy fiatal, szakállas szerkeszt?, feje alig látszott ki a termetes lap mögül. A londoni Times feküdt még el?tte, láthatóan már olvasott állapotban. „Ön Fáy Béla?” - kérdeztem felé fordulva. Válasz természetesen nem érkezett kérdésemre, mivel a szerkeszt? számára sajnos kérdés sem létezett. Nem bánkódtam sokáig, hanem a szoba többi lakóját vettem szemügyre. Egy borongós arcú, fájdalmas tekintet? fiatalemberen akadt meg a tekintetem. Szótlanul ült asztalánál, és dolgozott, de érezhet? ellenszenv munkálkodott benne. A napi újdonságokat gy?jtötte egy csokorba, olyan gyötrelmek közepette, hogy megesett rajta a szívem. Az asztalon hever? borítékok egyikér?l olvastam le a nevét: ”Holló Márton”. Óvatosan fordultam meg a szobában, és kifelé indultam.  „Megkeresem Vészi Józsefet” – motyogtam, „a következ? szobában lesz”. Most se kellett csalódnom, ugyanis Vészi József tényleg a Csitt-szoba melletti aprócska f?szerkeszt?i szobában foglalatoskodott. Láthatóan nagy munkában volt, csak néha állt meg, hogy töröljön egyet párásodó szemüvegén. Tollából szinte pattogtak a villámok, már-már meggyulladt keze alatt a papiros. „Biztos valami vezércikket ír, valami országraszóló eseményr?l!” A legkülönösebb az volt, hogy arca nem árulkodott az indulatairól, ugyanolyan nyugodt volt, mintha éppen egy barátjának címzett levelet körmölne. Felt?n? rend uralta a szobát, az asztalon katonás vigyázzban álltak a könyvek, papírok, egyiknek sem jutott eszébe rakoncátlanul elborulni, vagy kilógni ebb?l a sorból. Vészi József teljesen uralta a szobát.
Újra a folyosón találtam magam, hirtelen nem tudtam, merre induljak. A név még mindig visszhangzott a fülemben „A Budapesti Napló szerkeszt?sége”. Szinte hihetetlen, hogy itt vagyok.

  Ahogy így álltam, egyszer csak egy beszélget? emberpárra lettem figyelmes, éppen felém közeledtek, így tisztán hallottam beszédjüket:
  –Tudja, miért van a patikák cégtáblájára kígyó festve? – kérdezte az egyik?jük. – Miért? - tudakolta a másik. –Mert , aki orvosságot vesz be kigyógyul a bajából.
  Még ki sem nevettem magam, amikor újabb ember viharzott el mellettem, megélénkült az élet a szerkeszt?ségben.  –Kis Gyulácska, mi lesz a kézirattal? - rikkantotta el magát a felt?n?en elegáns, gyorslépt? úriember. Válasz nem érkezett…
  Azon vettem észre magam, hogy rettent?en fázom, szinte belémmart a hideg, acélkemény fogait végtagjaimba vésve húzott, rángatott vissza a valóságba. Felébredtem. Gondolatban persze még mindig követtem a folyosón az ifjú zsurnalisztákat, még fülemben csengett a harsány kiáltás, de ez már nem volt az igazi. Mérhetetlen fájdalom lett úrrá rajtam. „Hány szobába nem mentem be, mennyi mindenkivel nem találkoztam?” - kérdeztem szomorúan. Aztán hirtelen újra eszembe jutottak a folyosón történtek. „ A rikkantós emberke alighanem Braun Sándor volt, ? hívta Gyulácskának Pekárt, de a másik kett? nem tudom ki lehetett, talán Sváb Tivadar és Thury Zoltán, de ki mondja már ezt meg nekem?” –kérdeztem újból.

 Mély, átható csend ült a szobán. A kályhában rég kialudt a t?z, már csak egy-egy apró parázs pislákolt félszegen. Nem szólt most semmit a kedves társ, tálán hibásnak érezte magát, amiért nem tudta el?zni ?si ellenségét, a hideget. Én nem hibáztattam, s?t még hálás is voltam, hiszen álmom neki köszönhettem. Megsimítottam hát kih?lt vasarcát, és megint teletömtem telhetetlen bend?jét. A lángok pillanatok alatt elborították az apró r?zseszálakat. Új hangokkal telít?dött a szoba, új el?adás kezd?dött.
  Én azonban ezeket már nem érzékeltem, mert képzeletben újra úton voltam, nem kellett már félnem semmit?l, mert tudtam hová indulok. Az ismer?s lépcs?fokokon szaladva az izgatottságtól csak ennyit tudtam szólni: „Ady Endrét akarom…”.
  És alig észrevehet?en, alig halhatóan koppant egyet cip?m sarka a folyosó kövezetén…