A díjak

alapján az tényként kezelhet?, hogy Miklauzic Bence, Simó Sándor tanítványa, jó mozit csinált. Megkapta érte a közönségt?l a legjobb filmnek járó elismerést a Film.hu internetes szavazásán, legjobb els?filmes lett a 33. Magyar Filmszemlén. Elvitathatatlan tehát a szakmai és a közönségsiker is. A közönségnek valószín?leg tetszett a több szálon induló, a végén csomósodó történetvezetés (a rendez?nek a forgatókönyvben is benne volt a keze), tetszett a Tímár Péter vonalról megismert abszurditás (ami ebben a m?ben azért lájtosabban jelentkezik, kvázi emészthet?bb, populárisabb), a Jancsós vulgaritás, meg az egy f?városi éjszakába zsúfolt road-movie hangulat, a jól eltalált képi világgal (amiért szintén egy Miklauzicot, a rendez? testvérét illeti dicséret). A filmszemle belterjes zs?rije pedig sorra-rendre meghozza a maga id?nként vitatható döntését. Pont.

A magyar film

az átkosban már többször megmutatta mire képes. Úgy m?ködött, ahogy abban az érában m?ködnie kellett. A BBS-en, a dokumentumfilmeseken kívül tényeket nem villanthatott, kiforgatta hát azokat, “görbe tükröt tartott” (sic!), és mi úgy vigadtunk a filmszínházban, ahogy magyarnak vigadni illik. Sírva.
Akkor men? filmeseink azonban nem váltottak rendszert akkor, amikor a politika. Kényszeredetten ragaszkodnak múltbéli, befordulós stílusukhoz, a magyar film megújulását a nyitottabb újoncokra bízzák. Mint amilyen Miklauzic.

A film története

a manapság oly divatos kuszaságos rendez?i elképzelés. Adott három külön ember, akiknek a világon semmi közük egymáshoz, meg adott egy külön(?)véletlen elektromos zárlat, amit?l meg mégis. Ez a véletlen dobálja aztán egész éjjel egymás útjába Sándort, a frissen lapátra tett, kiöregedett könyvel?t, Bandit, a halálosan egyszer?, jószív? és naiv villanyszerel?t, és Annát, a fiújáért mindenre képes, vidékr?l Pestre szakadt, kis cigarettaárus lányt. Meg a b?n. Más-más közegb?l érkez? rokon karaktereink egyike sem felel meg a munkahelyén, és err?l a fix pontról rugaszkodva el?bb-utóbb b?nöz?vé avanzsálnak, hogy az ártatlanságukat bizonyítandó a szürreális éjszaka hajnalán kisebb csoda segedelmével megváltást találjanak.
A sztori így nagyon jópofa, jellegéb?l adódóan elmesélhetetlen, eltalált lendület?. Meglep?en kevés benne az ilyenkor nagy buktató törés, vagy id?zavar, vagy a “na, gondoltam, hogy pont ott lesz a csávó” effektus. Nem ununk bele a filmbe, van pörgés (house zene – király!), meg mindig új effektek. Egyetlen hiba, hogy a sodrásban viszont elvesznek a jellemek meg a kidolgozottság. A mozi sokat ígér? figurái kicsit valamilyenek, kicsit semmilyenek, csak a vázat kapjuk, sosem lesz hús-vér figura a szerepl?kb?l, rejtve maradnak a motivációk. Mintha a figuráknak csak a cselekvése volna látható, a helyszínek (pedig ötletesek) mintha csak díszletek lennének, a globális ide-oda libegésben az egyes pontok töredezettek és elnagyoltak maradnak. A történet pedig nem az a fajta – pont azért, mert pörög –, ami kitölthetné a felbukkanó hiányosságot.

Miklauzic Bence

összességében nem csinált filmtörténelmet, és nem váltotta meg a magyar filmet sem. Viszont (Török Ferenc óta egyre inkább) érezhet?vé válik az újra való törekvés, a csontosodott közép-európai jelleg elhagyása. Kézikamerás hangulatú ide-oda, kontrasztos zene-kép összefüggések, amerikás-divatos sztori, popularitás, fiatalság, bolondság, els? film. Ami ugye egyrészr?l nagyon jó kis dolog volna, ha nem ugranánk rögtön akkorát, hogy néhány kellemetlen all?r is beújul. A mell?zöttség-b?nbeesés-feloldozás kesze-kusza szürreál sztorija így kissé megélhetetlen lesz a halvány karakterrajz miatt.
De akkor hogy csinálja, hogy nem akarunk kijönni a teremb?l?