EGY GYÖNYÖR? férfi, egy ideálisan szép ábrándos férfiarc néz rám, gyermek- s ifjúkorom minden falairól. Nem valami vad, tetter?t?l lángoló fej, nem is az önkínzó alázat lelki vértanúja: férfiarc, amelyben jóság és okosság, akarat és szárnyas képzelem van.
Nincs egyetlen arc sem, csak az édes Jézus Krisztusé, aki ilyen közel volna, ennek az elmúlt háromnegyed századnak minden magyar szívéhez, mint ez az arc, ez a tekintet. S csodálatos, nemcsak daliás férfikorának jellemz? kifejezésével, hanem a kés?, nagyon kés? aggkor hószakállával is ... Negyvenévi szám?zetés alatt sem változott a viszony közte s a nemzet közt: megmaradt végig ugyanannak a tisztelt, férfias, kedves jelenségnek; lelkesít? s megnyugtatóan jó.
Ott él ez az arc kunyhóban és palotában, mégis leginkább a nemzet deréktájain, s elkíséri a szegény magyart az egész életen át; egyetlen magyar fej, aki elkíséri a határokon túl, túl az óceánokon: az egyetlen név, amelyet önigazolásul kimondhat a honja vesztett magyar: erre a névre a távol és mer?n idegen Amerikában is nagy fényjel gyúl ki, mintha az emberiség lélekreflektora lobban fel.

KOSSUTH. Volt benne valami a költ?b?l s az íróból. Összefoglaló elme, aki távoli pontokat köt egységbe. S egy ilyen kompozíciója lelkesedést, elragadtatást kelt benne, s ezt a fölhevült érzést a szó hatalmával, a beszéd csodálatos m?vészetével teljes, s?t fokozott mértékben tudja közölni az emberekkel. Át tudja sugároztatni a szabadság, az emberi egyenl?ség, a közös alkotás hitének cselekv? akaratát egy egész nemzetre, s általa beviszi az emberiség köztudatába.
Mint egy sirály szökik a magasba, függ?legesen fölfelé, s onnan tekint szét az élet térein. A pillanat fájdalma repíti fel ?t, hogy a magasban segítség után nézzen szeretett fajtája számára: így jön -rá a nagy vezérgondolatokra, a "honi ipar", a "tengerre, magyar", a "jobbágyfelszabadítás" jelszavai és tettei s végül magának a nemzetnek szabadságra ébresztése: ez mind ugyanannak a lelki folyamatnak eredménye, valamint legutolsó nagy koncepciója is, a Duna-konföderáció eszméje.

MA NÉZNI vissza Kossuthra, különösen csodálatos. Mily kár, hogy az elmúlt korszak évtizedes dinasztikus lojalitása elszoktatta a magyart attól, hogy Kossuth gondolataival foglalkozzék: ma itt állunk a ránk szakadt szabadságban, s er?tlenül, akarat nélkül, önállóságtól elszokottan t?rjük a függetlenséget. Elvesztek, elszállottak a kossuthi szárnyak, hogy fel tudjunk emelkedni, fel a magasba, hogy onnan tekintsünk át helyzetünkön, sorsunkon s jöv?nkön ...

HA VAN a magyarságnak rendeltetése az emberiség számára, az csak az lehet, hogy vezére vagy rabszolgája legyen a körülötte viharzó eseményeknek.
A független magyar királyság utolsó nagyja, Mátyás és a sorsszer?en bekövetkez? függetlenség els? hirdet?je, Kossuth, mindketten ugyanazt érezték, akarták s hirdették.
Mátyás, mintha csak megérezte volna, hogy a fenyeget? török veszedelem századokig fog tartani, megteremtette a Duna vonalára építve a nagy közép-európai monarchiát. Ezért harcolt csehekkel s osztrákokkal, valósággal létrehozta ugyanazt a monarchiát, amelyet utána a Sors létrehozott, s négy századra Európa bázisává lett; ? érezte az id?ket s országához kapcsolta Csehországot és Sziléziát, Morvát s Ausztriát és Stiriát. Délen Boszniát, Szerbiát, Havasföldet (a mai Romániát) s Moldvát. Galícia kivételével összekovácsolta azt az egész monarchiát, amely negyedszázaddal halála után átalakult meghódított területb?l hódító szájjá, amely beharapta a magyar faj roppant testét.
Az elkövetkezett négyszáz év igazolta a Mátyás koncepcióját, de megfordult er?iránnyal: Ausztria vetette talpa alá a hatalmas magyar királyságot s ezzel az er?vel élt még négy századon keresztül.

DE MIÉRT kellett nekünk, magyaroknak, ez alatt a négy század alatt nem az élen állani, nem úr lenni s hatalmas, ahogy Mátyás indította meg a nemzetet, hanem rabnak és kiszipolyozott, vére vett áldozatnak? ...

S A MONARCHIA utolsó századában íme újra megjelent a nagy ingenium, amely ismét megalkotta a jöv?nek, a jöv? századoknak egyetlen államalakulási lehet?ségét: a dunai államok szövetségét.
Ez a gondolat s ez a fogalmazás Kossuthnak világtörténelmi jelent?séget ad. Mert el?bb utóbb meg fog alakulni, életre fog jönni, ellenállhatatlan parancs, hogy megtörténjék.
Ma, az egész földgömb minden népeinek gazdasági versenyében a Duna mentén nem állhatnak fenn nyolcmilliós országtörmelékek. Mikor százmilliók számára termelnek a nagy termelési egységek, a nyolcmilliós országok nem versenyképesek. Bármilyen dühvel örül is ma ajándékba kapott szabadságának minden egyes faj: az élet rá fogja ?ket kényszeríteni, hogy keresztényi szövetségbe tömörüljenek: az argentíniai búza, a kanadai sertés, az ausztráliai gyapjú megöli a Duna kisded népeinek életét. A csepeli épül? gabonatárolók valóban mint a jöv? int?jelei mutatnak az égre. Be fog következni múlhatatlanul a dunai államok konföderációja - de mi lesz abban a magyarság szerepe?
Rettenetes elgondolni, hogy újra a Mátyás király sorsa ismétl?dik: valaki megteremti a lehet?séget a magyarságnak, de ez elszalasztja, s nem vezére lesz a bekövetkez? eseményeknek, hanem korbács alatt nyög? rabszolgája.

KOSSUTH LAJOS szobra ma felemelkedett az országház terén.
Tehát ott áll egy új, szomorú Kossuth-szobor, bánatba merülve és magába süppedve mind egész vezérkarával...
Adja Isten, hogy ez a kifejezés ne legyen a jöv? szimbóluma, hogy ez a szobor ne jelentse azt a tragikus sorsot, hogy a magyarság a Duna-Tisza síkján csak az örök kezd?, örök álmodó lehet, de végrehajtó, alkotó soha! ...

Magyarország, 1927. nov. 6.