Kezében a telefonkagylóval halt meg, tárcsázni már nem volt ereje. Talán segítségért telefonált volna, miután beszedett egy doboz altatót, meggondolta magát. De lehet, hogy nem is öngyilkosság volt, csak halálos tévedés: az alkohol-, és gyógyszerfügg? színészn? már rég elvesztette önmaga felett az uralmát. Tartja magát persze az a változat is, amely szerint meggyilkolták, hiszen egyszerre volt az elnök és az elnök fivérének a szeret?je, s hisztérikus viselkedése veszélyeztethette a Kennedy-klán hatalmát.

Nem tudjuk, és föltehet?en sohasem fogjuk megtudni az igazat. Marad a tény: 1962. augusztus 5-én, vasárnap hajnali három órakor Marilyn Monroe-t holtan találták Los Angeles-i házában. A halottkém jelentésében ez állt: „Az oszlásnak indult test egy 36 éves jól fejlett és jól táplált 53 kg súlyú és 1,66 méter magas fehér n? teste. A haja sz?kített, a szeme kék.”

Sokak szerint ez tette halhatatlanná. Nem a filmjei, hanem titokzatos, korai halála. Mert bár már életében a legnagyobb hollywoodi sztár volt, a világ legtöbbet fényképezett asszonya, legendássá csak a halála tette, hiszen err?l ma már olyanok is beszélnek, akik életükben egyetlen filmjét sem látták. És valószín?leg nem is kell. Marilyn Monroe nem színészn? volt, hanem jelkép. Amerika „tékozló leánya”, az amerikai álom megtestesít?je, a pr?d kispolgári társadalom áldozata, „a n?iesség archetípusa”, tehetséges komika és butácska sz?ke, arrogáns díva és a fogyasztói társadalom áldozata. 

A képhez minden évtized hozzátette a magáét, minden író, újságíró, fényképész továbbépítette a mítoszt. Aki Monroe depressziójáról ír, az Amerika identitászavarairól is beszél, nemzeti jelképpé ugyanis csak az válhat, aki magában hordja kora minden ellentmondását, mintegy megtestesíti azt, s úgy éli meg és át a kor válságait, hogy emberek milliói ismernek benne magukra. Mint itthon Latinovits Zoltán vagy Domján Edit - nem véletlen a hasonlóság. Az igazi sztárnak véghez kell vinnie a bravúrt: köznapinak kell lennie, hogy a néz?k a rokonuknak érezhessék ?ket, ugyanakkor a filmszakma reklámigényei szerint különlegesnek, emberfelettinek kell látszania. És ez sokuknak nem sikerül. S?t, Marilyn esetében ez a kulcsmomentum, nem véletlenül írta többször is a halála el?tt, hogy legbelül állandóan hamisítványnak, "csinálmánynak" érzi magát. 

„A csinálmány” 1926. június 1-jén született, Norma Jeane Mortenson névvel. Apját nem ismerte, anyja alkalmi munkákkal tartotta fenn magát három gyermekével, már amikor kiengedték az idegklinikáról. Marilynt anyja barátn?je, Grace McKee nevelte egy darabig, majd a kilencéves kislány hol árvaházba, hol nevel?szül?khöz került. A szexuális zaklatás fogalmát hamar megismerte.  A zaklatások el?l egy darabig megmenekült, amikor 1942-ben, tizenhat évesen hozzáment az egyik szomszédjához, Jim Doughertyhez, aki hamarosan bevonult katonának.

Marilyn karrierje ekkor kezd?dött. El?ször modell lett, aki aktfotókat is vállal, majd segédszínészn? a Twentieth Century Foxnál, ahol az egyik gyártásvezet? még a nevét is megváltoztatta, el?ször Marilyn Millerre, majd Monroe-ra, ez volt anyja kislányneve. De ez sem segített, a film megbukott, s Marilyn Monroe-nak végig kellett járnia ugyanazt az utat, amit a többi hollywoodi színészn?nek. Ne szépítsük, partyról partyra járt, nem kímélte magát: pár hónapos fenékrázás után sikerült felkelteni a 69 éves Joe Schenck figyelmét. De „Joe bácsi” csak a szoknyája alá nyúlt, nem a hóna alá. Segítségével mégis egyre több „szereposztó díványt „ felfedezhetett. Például Johnny Hyde-ét, akinek színészügynöksége volt. ?t Spiegel partyján ismerte meg. Ezúttal rámosolygott a szerencse. Hyde nemcsak beleszeretett, hanem el is intézte a szerepeket. Végül még azt is, hogy a Fox rettegett f?nöke Zanuck szerz?dtette hét évre heti 750 dolláros gázsival.

Eljött az ? ideje. Az ötvenes évek elejének pr?d amerikai társadalmán a szexuális forradalom szell?cskéje söpört végig, s közben Marilyn lett a bátor, nyílt, a szexualitást, az élet örömeit felszabadultan vállaló modern ember jelképe. Miközben Marilyn elérte, amit akart, Amerika és a világ irigyelt és imádott szex-szimbóluma lett, a lelkében legbelül megkezd?dött az elkeseredett küzdelem identitása visszaszerzéséért. Marilyn nem akarta elfogadni, hogy ? most már nem más, mint fotóinak, filmjeinek, nyilatkozatainak összessége. , s hogy karrierjéért cserébe végleg le kell mondani személyiségér?l, magánéletér?l. Hogy ? most már nem más, mint a saját imázsa. Hogy szerepe, a szexis sz?ke butácska ráégett az arcára, s hiába tépi tíz körömmel leszabni nem tudja. Lehet, hogy egyedül maradt, nem segítettek neki, de felt?n?, hogy Monroe életében alig akadnak harmonikus szakaszok, egész élete küzdelem. Elválik második férjét?l Joe DiMaggiotól, hogy 1957-ben hozzámehessen Arthur Millerhez, a világhírü íróhoz. 

Elkeseredett licitálással megszerzi Max Reinhardt színházi rendez? magánkönyvtárát, beiratkozik az Actors Studióba, James Joyce-t olvas, s több helyütt nyilatkozza elkeseredetten, hogy olyan szerepekre vágyik, mint a Karamazov testvérek. A polírozás megkezd?dött. S hogy mennyire életbevágó volt, arra bizonyíték, hogy Marilyn attól sem riad vissza, hogy szembeszegülve a hollywoodi stúdiókkal saját filmvállalatot alapítson, majd Londonba utazik, hogy Laurence Olivier-vel játszhasson együtt.

Jellemz? egész életére, hogy legjobb filmjét, a Van, aki forrón szeretit botrányok közepette forgatja, észre sem veszi, hogy a filmtörténet egyik legjobb komédiájában szerepel. Kudarcként éli meg, hiszen itt is a szokásos buta csinibabát kell alakítania. Ekkor már gyógyszereken él, s ha forgatás közben kávét követel, mindenki tudja, hogy a termoszban vermut van. Élete kisiklik a kezei közül, magánélete nincs, gyereke nem lehet, hiszen karrierje tizenkét abortuszba került. Marilyn rádöbben, ha nem teszi meg, akkor az utókor csak az imázsát ismeri majd, a hamisítványt. Ezért játssza el élete legnagyobb szerepét. Nem az öregedést?l való félelem miatt, nem hiúságból, egyszer?en nem marad más eszköze, hogy bebizonyítsa: a szerepek mögött ott egy másik ember.

A világ ma, negyven évvel Marilyn halála után is magyarázatot keres. Titkot. Mert tudjuk: akinek nincs legendája, az teremtsen magának.