Kezében a telefonkagylóval halt meg, tárcsázni már nem volt ereje. Talán segítségért telefonált volna, miután bevett egy doboz altatót, de az is lehet, hogy nem is öngyilkosság volt, csak halálos tévedés, az alkohol-, és gyógyszerfügg? színészn? már rég elvesztette önmaga felett az uralmát, azt sem tudta mit vesz be. Tartja magát persze az a változat is, amely szerint egyszer?en meggyilkolták, hiszen egyszerre volt az elnöknek és az elnök fivérének a szeret?je, s hisztérikus viselkedése veszélyeztethette a Kennedy-klán hatalmát. Nem tudjuk, és feltehet?en sohasem fogjuk megtudni az igazat. Marad a tény: negyven évvel ezel?tt 1962. augusztus 5-én, vasárnap hajnali három órakor a meztelen Marilyn Monroe-t holtan találták Los Angeles-i házában. A halottkém jelentésében ez állt: „Az oszlásnak indult test egy 36 éves jól fejlett és jól táplált 53 kg súlyú és 1,66 méter magas fehér n? teste. A haja sz?kített, a szeme kék.”
Sokak szerint ez tette halhatatlanná. Nem a filmjei, hanem titokzatos, korai halála. Mert bár már életében a legnagyobb hollywoodi sztár volt, a világ legtöbbet fényképezett asszonya, legendássá csak a halála tette, hiszen err?l ma már olyanok is beszélnek, akik életükben egyetlen filmjét sem látták.
És valószín?leg nem is kell. Marilyn Monroe nem pusztán színészn? volt, hanem jelkép. Amerika „tékozló leánya”, az amerikai álom megtestesít?je, a pr?d kispolgári társadalom áldozata, „a n?iesség archetípusa”, tehetséges komika és butácska sz?ke, arrogáns díva és a fogyasztói társadalom áldozata. Az egyik legtöbbet exportált amerikai termék, de ugyanakkor „emberi roncs”, s?t még „kommunista ügynök” is.
A képhez minden évtized hozzátette a magáét, minden író, újságíró, fényképész továbbépítette a mítoszt. „Olyan az egész – írta egy szociológusn? – mintha kulturális értelemben nem tudnánk szabadulni Marilyn Monroe-tól, ezért mindig újnak érezzük…” Hiszen, aki Monroe depressziójáról ír, az Amerika identitászavarairól is beszél, nemzeti jelképpé ugyanis csak az válhat, aki magában hordja kora minden ellentmondását, mintegy megtestesíti azt, s úgy éli meg és át a kor válságait, hogy emberek milliói ismernek magukra benne. Mint itthon Latinovits Zoltán vagy Domján Edit. És nem véletlen a hasonlóság. Az igazi sztárnak véghez kell vinnie egy bravúrt: egyrészt köznapinak kell lenniük, hogy a filmvásznon és a magánéletben a néz?k rokonuknak érezhessék ?ket, magukra ismerhessenek, másrészt a filmszakma reklámigényei szerint istennek kell látszani, különlegesnek, emberfelettinek. És ez sokuknak nem sikerül. Marilyn Monroe esetében ez a kulcsmomentum, nem véletlenül írja két évvel a halála el?tt: „Legbelül állandóan azt éreztem, hogy hamisítvány vagyok. Gondolom mások is éreztek már hasonlót, de nálam ez már odáig ment, hogy meggy?z?désemmé vált, hogy én valójában csinálmány vagyok.”
„A csinálmány” 1926 június elsején született, eredeti neve Norma Jeane Mortenson. Apját nem ismerte, anyja alkalmi munkákból tartotta fenn magát három gyermekével, már amikor kiengedték az idegklinikáról. Marilynt anyja barátn?je, Grace McKee nevelte egy darabig, de aztán ? is megunta, így került a kilencéves kislány hol árvaházba, hol nevel?szül?khöz. A szexuális zaklatás fogalmát hamar megismerte. Marilyn hamar rájött arra, mint jelent a pr?d amerikai társadalomban, ha valaki csinos sz?ke n?. A zaklatások el?l egy darabig megmenekült, amikor 1942-ben, tizenhat évesen férjhez ment az egyik szomszédjához, Jim Doughertyhez, aki hamarosan bevonult katonának. Marilyn karrierje ekkor kezd?dött. El?ször modell lett, aki aktfotókat is vállalt, majd segédszínészn? a Twentieth Century Foxnál, ahol az egyik gyártásvezet? még a nevét is megváltoztatta, el?ször Marilyn Millerre, majd Monroe-ra - ez volt anyja leánykori neve. A film megbukott, s Marilyn Monroe-nak végig kellett járnia ugyanazt az utat, amit a többi hollywoodi színészn?nek. Ne szépítsük, partyról partyra járt, nem kímélte magát: pár hónapos fenékrázás után sikerült felkelteni a 69 éves Joe Schenck figyelmét. De „Joe bácsi” csak a szoknyája alá nyúlt, nem a hóna alá. Segítségével mégis egyre több „szereposztó díványt” felfedezhetett. Például Johnny Hyde-ét, akinek színészügynöksége volt. Ez alakalommal rámosolygott a szerencse. Hyde nemcsak beleszeretett, hanem el is intézte a szerepeket. Végül még azt is, hogy a Fox rettegett f?nöke Zanuck szerz?dtette hét évre heti 75o dolláros gázsival.
Eljött az ? ideje. Az ötvenes évek elejének pr?d amerikai társadalmán a szexuális forradalom szell?cskéje söpört végig. Az újságok vitát nyitottak a szexuális szabadság kérdésér?l, a Kinsey Intézet tanulmányt közölt a n?kr?l, Freud népszer?bb volt, mint valaha, nem is szólva arról, hogy címlapján Marilyn Monroe fotójával megjelent a Playboy els? száma. Ezt a hullámot kellett meglovagolnia h?sn?nknek. Lágy, kerek formák, a csíp?k különös billegése, /néhány újságíró szerint csoda volt, hogy nem esett el/, a merész dekoltázs, a kicsit nyitva felejtett száj, a búgó hang, amely /legalábbis úgy érezték/ minden férfinak ígér valamit, s mindenekel?tt a platinasz?ke haj – mind-mind azt szolgálták, hogy megszülessen az ötvenes évek szex-szimbóluma, az „amerikai Vénusz”. Ezt a célt szolgálták az olyan filmek, mint a Niagara, A sz?kék el?nyben!, a Hogyan szerezzünk milliomost?. Zavart még az sem okozott, amikor az egyik magazin közölte Marilyn korábban készült aktfotóit. A Fox PR-szakemberei által megfogalmazott válasz nem késett: „Szegény voltam, kellett az ötven dollár. Ma sem szégyenlem. Nincs és nem is volt takargatnivalóm stb.”.
A stratégia, - a szexet, mint a világ legtermészetesebb és legártatlanabb dolgát felmutatni -bevált, a pr?d, szégyenl?s amerikaiakat ugyanúgy programozták át erotika-fogyasztóvá, mint ahogy megetették velük például a chips-et.
Marilyn Monroe lett tehát a bátor, nyílt, a szexualitást, az élet örömeit felszabadultan vállaló modern ember jelképe. Tehette: egyszerre volt gyerekes és kihívó, ártatlan és a végzet asszonya, naív és rafinált. Szexepilje hatással volt még a n?kre is: amikor 1954-ben a new yorki metróban Tom Ewell mellett állva a meleg leveg? /állítólag véletlenül/ fellebbentette fehér ruháját, nemcsak a világ egyik leghíresebb fotója született meg, de a mozitörténet egyik klasszikus jelenete is. ”Pedig Marilynnek – mondta kés?bb a rendez?, Billy Wilder – nem voltak különösen jó lábai, mégis az egész n?b?l áradt a titokzatos szexualitás”.
S miközben Marilyn Monroe elérte, amit akart, - Amerika és a világ irigyelt és imádott szex-szimbóluma lett - a lelkében legbelül megkezd?dött az elkeseredett küzdelem eredeti identitása visszaszerzéséért. Nem akarta elfogadni, hogy ? most már nem más, mint fotóinak, filmjeinek, nyilatkozatainak összessége, és hogy karrierjéért cserébe végleg le kell mondania a személyiségér?l, magánéletér?l. Lázadt az ellen, hogy szerepe, a szexis butácska sz?ke ráégett az arcára, s hiába tépi tíz körömmel, nem tud szabadulni t?le. Lehet, hogy egyedül maradt, nem segítettek neki, de felt?n?, hogy Monroe életében alig akadnak harmonikus szakaszok, egész élete küzdelem. Elválik második férjét?l Joe DiMaggiotól, az egyik legismertebb amerikai sportolótól, hogy 1957-ben hozzámehessen Arthur Millerhez, a világhírü íróhoz. Megszerzi a híres színházi rendez?, Max Reinhardt magánkönyvtárát, beiratkozik az Actors Studióba, James Joyce-t olvas, s több helyütt elkeseredetten azt nyilatkozza, hogy olyan szerepekre vágyik, mint az Anna Karenina. A polírozás megkezd?dött. S hogy mennyire életbevágó volt, arra bizonyíték, hogy Monroe attól sem riadt vissza, hogy szembeszegülve a hollywoodi stúdiókkal saját filmvállalatot alapítson, majd Londonba utazott, hogy Laurence Olivier-vel játszhasson együtt. Marilyn, aki azt hiszi, hogy egész élete megváltozik attól, hogy a világhír? színészkirállyal forgat, az els? napon a következ? utasítást kapja Olivier-t?l: „Légy szexi!” De hiszen ez el?l utazott a kontinensre! A buta sz?két akarta drámai színészn?re cserélni.
Jellemz? egész életére, hogy legjobb filmjét, a Van,aki forrón szeretit botrányok közepette forgatja, észre sem veszi, hogy a filmtörténet egyik legjobb komédiájában szerepel. Kudarcként éli meg, hiszen itt is a szokásos buta csinibabát kell alakítania. Ekkor már gyógyszereken él, s ha forgatás közben kávét követel, mindenki tudja, hogy a termoszban vermut van. Élete kicsúszik a kezei közül, magánélete nincs, gyereke nem lehet hiszen karrierje tizenkét abortuszba került, a szerep lassan fojtogatni kezdi. És végül rádöbben, hogy ha nem teszi meg, akkor az utókor is csak az imázsát ismeri majd, a hamisítványt. Ezért játssza el élete legnagyobb szerepét. Nem az öregedést?l való félelem miatt, nem hiúságból, egyszer?en nem marad más eszköze, hogy bebizonyítsa a szerepek mögött, a neglizsék alatt ott egy másik ember. Azért öli meg magát, hogy felhívja a figyelmet erre a „másikra”. Számítása bevált, a világ ma negyven évvel halála után is magyarázatot keres. Titkot.
Mert akinek nincs legendája, az teremtsen magának.
a Spiegel nyomán
