Véletlenül lett  posztumusz Orbán Ottó Ostromgy?r?ben cím? kötete; bár a halál-versek, a betegséggel és a közelít?, de kiszámíthatatlan és kicselezhet?nek t?n? halállal való szembenézés versei hosszú évek óta jelen voltak Orbán költészetében.
 Az Ostromgy?r?ben vicc, a keser? humor és a fájdalom együttállása; ezek vegyülékei és változatai kristályosodnak ki a versekben. Orbán Ottó költészete éppen ezzel foglalkozott az utóbbi években; életrajzilag lehet ezt a betegséghez, az öregedéshez, a haláltudathoz kötni, de poétikailag abban fejez?dik ki, hogy megtalálja, kikeverje (köteteiben és egyes verseiben egyaránt) az annyira különböz?nek tetsz? megszólalásmódok, stílusok, érzelmek és formák (számára) megfelel? változatait. Ezért volt, hogy számos alkalmi, kevésbé fontos (az aktualitáshoz köt?d?, de óhatatlanul abba bele is ragadó) verset is közzétett - ebben a kötetben alig van már ilyen. Ezért volt, hogy olykor a tragikus, talán már túlságosan is sötét hang uralkodott el; máskor meg a költ?i hagyományra, a nagy el?dökre, az iránymutatókra való hivatkozás vált meghatározóvá.

Ebben a karcsú kötetben három ciklus áll a középpontban; el?ttük könnyedebb, olykor alkalmi versek, utánuk súlyosabb, keser? költemények. A  kötet els? szövegeinek többsége rögtönzésszer?, nem kellene túl komolyan venni ?ket - mintegy becsalogatnak a sötétbe, a keser?ség és szenvedés birodalmába. Kézenfekv? és csábító volna a (történetesen éppen Orbán Ottó révén) közismert életrajzi tényekkel összefüggésbe hozni az els? ciklust - de túl sok értelme nem volna. Végtére is, a ciklus csak címe szerint (és a versek néhány utalásában) foglalkozik a költ? m?tétjével, sokkal inkább olyan számadás, amelyben az emberi élet, a költészet, a szenvedés értelmér?l van szó. A költ? számára a költészet mindig is tudósítás a kés alól, ?örökös rögtönzés, szemmel láthatóak a varratai?: folyamatos hajsza és rettegés, vagy ?hírszerzés odaátról? (?A közös nyelv?). Orbán hisz a költészetben, hisz az emberiség ?közös ?snyelvében?, nincs sok kétsége a költészet értelmével kapcsolatban: számára a költészet tradicionális, csaknem mitikus fogalma az érvényes.

A ?Hajnal Gabriella gyapjúból sz?tt, piros-kék emberkéi? cím?, nyolc versb?l álló ciklus prózaversei olyan megszólalást idéznek, amely Orbánnál vagy harminc évvel ezel?tt is jelen volt: olyan költ?i mini-novellák, amelyekben jelzésszer?en (de ezért hallatlan intenzitással és robbanó humorral) szólal meg egy-két hang, a történetnek (amire az olvasó elkerülhetetlenül ?rákészül?) legföljebb csak halvány körvonalai látszanak; minimalista, lecsupaszított vázlatok, mégis tele érzéssel, hangulattal, komikummal. A harmadik ciklus (?Ostromgy?r?ben - Vázlatok a túlélésre?) adja a kötet címét is. Bizonyára kevesen írtak ilyen verseket az öregedésr?l, a testi nyomorúságról, a fizikum elkeserít? romlásáról, a mindig megújuló világ és a múlandó ember keserves és aszimmetrikus együttlétér?l.

A kötetet záró versek többsége híven tükrözi a megírás idejét - az utolsó a szeptember 11-i terrortámadásnak állít emléket. Ezek a versek fontos üzenetet hordoznak: szó sincs arról, hogy Orbán csak magával és a nagybet?s Világgal (meg persze a költészettel) foglalkozott volna, hogy monomániásan a betegség, öregedés, múlandóság körül forogtak volna gondolatai (vagy legföljebb viccel?dne, mint a kötet elején); él? és válaszoló viszonyban volt mindazzal, ami a világban és hazánkban körülötte zajlik. Ily módon mintegy keretbe (ha nem is épp idéz?jelbe) foglalta ciklusait: ha a költészet örökös rögtönzés, akkor a legsúlyosabb és a nagyon is átmeneti dolgok egyaránt megírandók. Közben pedig folyamatos próbálgatás, kísérletezés, kavargatás zajlik: sok-sok eredménnyel. És, szerencsénkre, ennek a boszorkánykonyhának a termékei nem fogynak el, velünk maradnak.

Orbán Ottó: Ostromgy?r?ben
Versek. Magvet?, Bp., 2002,
64 oldal, 1290   Ft