Ha létezik a moziban halmozottan hátrányos helyzet, akkor Bereményi Géza munkájáról elmondhatjuk, nagyobb hendikeppel film még nem indult a pesti flaszteren. E hátrányok tételes lajstromba vétele mer?ben felesleges, hiszen a produkciót körülvelv? kardcsörtetés a legnagyobb nyilvánosság el?tt játszódott, megosztva egy amúgy is végletesen megosztott befogdói világot. Ám adódtak egyéb természet?, els?dlegesen m?faji jelleg? nehézségek is, amelyek egy film értékelésekor jócskán helyénvalóbbak bármilyen politikai rajcsúrozásnál.
      Magyarul: lehetséges-e a XXI. században nagyív?, epikus igény?, történelmi filmet csinálni, ami egy eddigi földolgozottságát tekintetbe véve némileg elhasznált korban, a XIX. században játszódik. Elmondható-e valami azon túl, amit Jókai Mór látott és Várkonyi Zoltán mutatott? A válasz finoman szólva is felemás: nem sok, talán csak a mesél? helyének, helyzetének valamilyen fokú (kicsiny) megváltoztatása ezúttal nóvum. Bereményi kevés számú el?djéhez képest jóval bátrabban közelít kiválasztott h?seihez, mint az elvárható lenne. Nem csak a Lánchidat, de egy két és félórás hoszúságú filmet is rak egyszem Széchenyije vállára, nesze, komám, cipeld! Az viszi is rendületlenül, el-elbotlik néha, de bírja végig, alig látszik rajta a fáradtság, csak diszkréten veri verejték, bár rámegy az egész - a rendez? szerint: háromrészes - élete, az ilyesmibe bele lehet ?rülni.
    Nem kell ahhoz látni a filmet, hogy tudjuk: ebben hiba nem lesz. Az egy, az egyetlen központi h?s szerepeltetését nyilván tálcán kínálta a földolgozott irodalmi alapanyag, Széchenyi naplója. Ám azt állítanunk sem lenne túl nagy merészség, hogy az alkotók ezúttal a gombhoz varrták a kabátot, maguk kerestek megfelel? néz?pontot h?sükhöz, h?süknek. Mer?ben sajátlagosat.
    Így aztán, amit mi kapunk, az egy lendületesen forgatott képeskönyv, nagyvonalúan fölvitt színekkel, önmagukban is novellisztikus nagyjelenetekkel, a végletekig hálás szerepekkel, mesés tájakkal, nagyremény? férfiakkal, sokat ígér? asszonyokkal, egy olyan XIX. századdal, amir?l bizton állíthatjuk, hogy a miénk.
     Hogy hogyan a miénk, mit?l a sajátunk, ez Bereményi filmje után is nyitott kérdés. Átéltük-e, vagy génjeinkben hordozzuk, mert ?seink átélték, vagy nem utolsósorban azért a miénk, mert Jókai így hagyta ránk örökül - az nehezen eldönthet?. És ha egy olyan formátum, mint a Tanítványok vagy az Eldorádó alkotója ennyit mutat róla, élnünk kell a gyanúperrel: a harmadik válasz a helyes.
    A magyar emlékezet számára egy termékeny, ám velejéig romatikus író teremtette az ország történelmének egyik legfontosabb id?szakát. Azért valamivel jobb így, mintha zsebcézárok találták volna ki.

Turcsányi Sándor

A Hídember; színes magyar 2002, 140 perc; rendezte és Can Togay-jal írta: Bereményi Géza; fényképezte: Kardos Sándor; szerepl?k: Eperjes Károly, Darvas Iván, Kováts Adél, Szarvas József; forgalmazza a MOKÉP
Kapcsolódó linkek:

www.mozinet.hu

www.filmkultura.hu
www.c3.hu/scripta/filmvilag/0009/szekely.htm
www.szochalo.hu/kritika/kritika2002toth05.htm