A Vígszínházban eltolódnak a hangsúlyok. A ki tudja, hány év után az istállóba került egykori bajnokot már senki nem ismeri fel. A karámokban már az új nemzedék ficánkol: sörényük az újfajta abrakoktól csillog, vérükben ott bugyognak a különféle csodaszerek. Foltos mellett bizony elszáguldott az id?. A fiatalok többen vannak, szervezettek, s hangulatuk, dühük ellen kevés a jó szó. Marton László rendezése félelmetessé teszi a ménest: az Atlantis Színház fiataljainak kezébe fémmel bevont fakarikákban végz?d? botokat tesz: az eszköz jól érzékelteti a paták dobogását, a patákét, amelyek bármelyik pillanatban halálos sebet ejthetnek az óvatlan betolakodón.

A fiatalokból álló társaság példaszer? összjátékában az embernek az az érzése, hogy a fenyeget? tömeg pillanatokon belül letódul a néz?térre. A mozgás mellett hangokkal, ritmikus beszéddel érzékeltetik az ellenséges alaphangulatot, Foltosnak harcolnia kell az életéért. A fiatalok nem rendülnek meg Foltos történetét?l: az új generáció feszülten figyel, de nem lágyul el. Miért is tenné? Hiszen még fiatalok: el sem tudják képzelni, hogy ugyanez velük is megtörténhet. Mint ahogy Foltos sem az a bölcs öreg a Vígszínház el?adásában. Garas Dezs? végig úgy viselkedik, mint egy kicsit üt?dött kamasz. Alakítása (ön)ironikus, már nemcsak egy ló, Garas Dezs? történetét is látjuk. Rajta keresztül pedig mindazokét, akik jóhiszem?en, naivan sétáltak bele abba a csapdába, amelyet az éppen aktuális hatalomnál a másságukkal érdemeltek ki.

Az el?adás két csúcspontján megjelenik a kés: a fiatal Foltost, mert szerelembe merészelt esni, a F?lovász kiheréli. Az id?s Foltost, aki - az élet fintora - hányattatott sorsa befejeztével ugyanoda kerül vissza, szintén a F?lovász gyilkolja le. A két esemény ugyanott, a színpad elején történik meg. Két kezét gerendákhoz kötve, kifeszítve áll Garas, aki ebben a helyzetben már nem is Foltost, sokkal inkább a megalázott embereket szimbolizálja. Másodszor azonban már nincs hangja: a fénykör közepén álló Garas néma kiáltása és groteszk, Foltos fiatalkorát idéz? gesztusai sokkal többet mondanak el annál, mint egy mesterien kivitelezett, görcsös haláltusa.

Khell Csörsz díszlete egyszer?ségével tüntet: a V-alakban elhelyezett állások, ha kell, ajtóként is szolgálnak, s állandó jelenlétük líraivá, meseszer?vé teszik az el?adást. Marton László jól választott a zenében is: négyf?s, él? zenekara a színpadon helyezkedik el, s ha kell, rögtön ott terem, ahol a hercegnek (Heded?s D. Géza) mulatni támad kedve. Így még inkább valószer?tlen az el?adás: az emberek torzak, felnagyított jellemvonásaik elfedik a többit. A f?lovász (Rajhona Ádám) például gonosz. Vászka, a lovászinas (Pindroch Csaba) ostoba. Szerpuhovszkoj, a herceg nemtör?döm. A ló szemszögéb?l a világ ilyen egyszer?: valakit szeretni kell, valakit gy?lölni. Kár, hogy a ló nem mindig tudja, melyik érzést melyik emberre kell pazarolni.